KFT

Bambi előtt éppen felcsillant a lehetőség, felcsaptak a lángok vagy hirtelen megvilágosodott. Nem tudjuk pontosan, a tekintete mély belső folyamatokról árulkodik, Dráni kapta mobilvégre ezt a különös pillanatot a Makói koncertünkre készülve.
Még a sült kacsacomb párolt káposztával jöhet számításba, amelyre várt.

Balambér Nedvig

Ég és Föld. Jövőre születésnapos.
Nem rövid olvasmány, de ajánljuk, főleg azt, hogy utána vagy közben hallgassátok magát a zenét is.

A KFT ötödik nagylemeze, az 1987-es Ég és Föld, első hallásra akár egy újabb tipikus KFT-album is lehetne: abszurd humor, hétköznapi figurák, szerelem, csalódás, városi élet, egy csipetnyi filozofálgatás – és persze az a jellegzetes, összetéveszthetetlen KFT-hangulat. Csakhogy ezúttal a zenekar egészen különös keretbe rendezte mindezt. Az album eredetileg Asztrológia címmel készült, a dalok pedig a Naphoz, a bolygókhoz és a Holdhoz kapcsolódnak. Az eredeti cím végül nem maradhatott: Erdős Péter szerint a „asztrológia” szót a magyar közönség nem feltétlenül ismerné, így lett a lemez neve Ég és Föld – amit a zenekar tagjai persze a maguk módján, saját stílusukban kommentáltak.

Ez már önmagában sokat elárul arról, milyen korszakban jár ekkor a KFT. Nem az a friss, furcsa újhullámos zenekar volt már, amelyik pár évvel korábban a Bábu vagy című dallal nyitott – a Siker, pénz, nők, csillogás és a Balatoni nyár után országosan ismert, rengeteget koncertező együttessé váltak, 1986-ban pedig már Bostonban és Los Angelesben is felléptek. Az Ég és Föld tehát egy már befutott KFT munkája, ám még jóval a későbbi, kiforrottabb popos korszak előtt született.

A lemez különlegessége, hogy a koncepció nem puszta díszlet: a tizenegy szám sorrendje tudatosan követi az égitesteket. Napkirály (Nap), Újságíró (Merkúr), Széplány (Vénusz), Száll egy pofon a szélben (Mars), Nagy utazás (Jupiter), Kőember (Szaturnusz), Elektromos angyal (Uránusz), Várjuk a Nemjövőt (Neptun), Fekete felhő (Plútó), Este a városban (Hold), majd címadó zárásként az Ég és Föld.

A nyitó Napkirály azonnal jelzi: itt nem valamiféle komoly asztrológiai tanmeséről van szó. A KFT a Napból királyt csinál, a királyból pedig hétköznapi figurát – aranysugaras hintó ide vagy oda, reggel neki is kócos a haja, és a világ gondjai helyett inkább a tükörtojás meg a kávé foglalkoztatja. A dal egyszerre paródia és társadalmi görbe tükör: a hatalom körüli kötelező rajongás épp attól válik nevetségessé, hogy maga a „Napkirály” sem veszi túl komolyan az egész hajcihőt.

A nyitódalnak van egy apró, de nagyon KFT-s különlegessége is: a lemezen hallható közönségováció egy Közgáz Klub-beli koncerten készült felvétel. A korabeli beszámolók szerint épp ezen a koncerten volt a Napkirály premierje, és a közönség reakciója végül bekerült a végleges albumba – vagyis már az első percekben kapunk egy adag élő koncertenergiát, mielőtt a stúdiólemez elindulna a maga bolygópályáján.

Az Újságíró már egészen más világ. A KFT egyik kedvenc módszere itt is működik: egy egész társadalmi szerepet tesz nevetségessé egyetlen karakteren keresztül, anélkül hogy a dal direkt politikai pamfletté válna. A Merkúrhoz rendelt figura fürge, információéhes, állandó mozgásban van – az újságírás pedig nem valamiféle magasztos hivatásként jelenik meg, hanem sajátos emberi viselkedésformaként.

A Széplány (Vénusz) a KFT másik visszatérő témájához, a férfi–nő kapcsolatokhoz kalauzol. Jellemző módon a zenekar itt sem burkolja romantikus ködbe a témát, hanem egy kissé görbe, kissé abszurd szemüvegen át nézi: a szerelem és szépség bolygója KFT-kompatibilis változatban messze nem Botticelli festménye, hanem egy hétköznapi helyzet.

Aztán jön a Száll egy pofon a szélben, és hirtelen megérkezik a Mars. A cím mindent elárul: a vörös bolygó itt nem a békés meditáció helyszíne. A megcsalt, felháborodott szereplőben forr a harag, a „pofon” pedig úgy repül, mint valami romantikus lény – csak épp az arcon landol. A dal egyik nagy poénja, hogy a fenyegetés és a játékos megfogalmazás egyszerre megy: a KFT nem próbálja keménynek eladni az indulatot, épp azzal teszi mulatságossá, hogy egy teljesen hétköznapi bosszúból kozmikus eseményt csinál.

A Nagy utazás (Jupiter) már léptéket vált. A Jupiter a nagy dolgok, a terjeszkedés, a kaland bolygója, és a cím tökéletesen illik hozzá – bár a KFT-nél az utazás soha nem egyszerű helyváltoztatás: mindig ott van benne az ember saját képzelete, vágyakozása, és az a kissé szerencsétlen felismerés, hogy bárhová megyünk is, saját magunkat visszük magunkkal.

A lemez második oldala a Kőemberrel indul, és a hangulat innentől egyre furcsább, egyre sötétebb lesz. A Szaturnuszhoz társított kő, hidegség és nehézség jól illik ehhez a világhoz – a dal egyik legerősebb poénja épp az, hogy a „kőkorszak” és a modern emberi viselkedés egyszerre jelenik meg benne. A szaturnuszi komorság persze itt sem marad komolyan komor: KFT lesz belőle.

Az Elektromos angyal (Uránusz) talán a lemez egyik legérdekesebb darabja, különösen annak, aki a KFT-t elsősorban a legismertebb slágerek felől ismeri. Már a cím is szép KFT-s ellentét: az angyal klasszikus, spirituális alakja találkozik az „elektromos” jelzővel, mintha valaki összedugta volna a mennyei szférát egy konnektorral. Az Uránuszhoz kapcsolódó modernitás és változás így kap egy sajátos, abszurd értelmezést.

A Várjuk a Nemjövőt (Neptun) viszont egészen más tónusú – talán az album egyik legszebb, ugyanakkor legkevésbé „poénos” dala. A történet lényege az örök várakozás: valakire várunk, akiről egyre nyilvánvalóbb, hogy valószínűleg soha nem érkezik meg. Újra és újra azt hisszük, végre „ő” jött el, aztán kiderül: csak újabb tévedés. Ez már nem egyszerű KFT-geg, hanem nagyon is ismerős emberi helyzet, amihez a Neptunusz ködös, álomszerű világa szinte tökéletes háttér.

És innentől tényleg sötétedik. A Fekete felhő (Plútó) az album egyik legsúlyosabb pontja – nem feltétlenül azért, mert zeneileg ez lenne a legkeményebb szám, hanem mert az abszurd humor mögött itt már valami nyugtalanító is megjelenik. A Plútóhoz társított alvilág, pusztulás és átalakulás nem puszta dekoráció: a zene és a szöveg egyaránt sötétebb karaktert kap.

Ezután érkezik az album talán legkülönösebb hangulatváltása: az Este a városban (Hold). Ez a dal bizonyítja a legjobban, mekkora hiba a KFT-t pusztán „vicces zenekarként” kezelni. A városi este hétköznapi képeiből lassan álomszerű világ épül fel: az emberek hazamennek, a televízió kékre festi a szobákat, mindenki alszik, és az álomban visszatérhetnek azok is, akik már nincsenek velünk. A nagypapa újra megjelenik, Juci néni újra biciklizik, egy ismeretlen nő pedig egyszerűen berepül az ablakon. A dal egyszerre megható, abszurd és nagyon emberi.

Csak ezután érkezünk el az Ég és Földhöz, amely mindössze néhány perces, szinte epilógusszerű lezárás. Az égi világ és a földi valóság itt már ténylegesen egymás mellé kerül: fent csillagok és madarak, lent egy kis szoba; fent a szabadság, lent a hétköznapi élet. Aztán megjelenik Nastassja Kinski, a Nők Lapja és Kovácsné gyári munkája – a kozmikus perspektíva egy pillanat alatt visszazuhan a panelháznyi valóságba. Ez tulajdonképpen maga a KFT: lehet szó csillagokról és univerzumról, a végén akkor is ott ülünk a szobában, és nézzük, ahogy odakint süt a nap.

Zeneileg az Ég és Föld azért is érdekes, mert nem egyszerűen folytatja az előző albumok receptjét. A KFT továbbra is new wave/pop-rock alapokon dolgozik, de a dalok között sokkal nagyobb a hangulati távolság: a játékosabb, slágeresebb számok mellett ott vannak a sötétebb, líraibb, álomszerű darabok is. Ettől az album nem egyetlen poénra épülő sorozat, hanem valódi ívvel rendelkező nagylemez.

A hangszerelésben ott van a zenekar négy alappillére: Bornai Tibor billentyűkön és énekben, Laár András gitáron és énekben, II. Lengyelfi Miklós basszusgitáron és vokálban, Márton András dobon és vokálban. A korabeli lemezadatok szerint a felvételek a P Stúdióban készültek, a hangmérnöki feladatokat Ottó Tivadar látta el, a zenei rendezői kredit pedig a zenekar régóta használt Bornaár Márlen neve alatt szerepel.

A „Bornaár Márlen” persze nem valamiféle titokzatos ötödik KFT-tag: a név a zenekar sajátos belső játékának része, és korábbi lemezeik kreditjeiben is felbukkan már zenei rendezőként. Ez azért is fontos, mert a KFT esetében a stúdiómunka sem választható el teljesen a zenekar humorától és önreflexiójától. A hangzás ugyanakkor nem akarja túlfeszíteni a korszak technikai lehetőségeit: a billentyűk, a basszus és a dob továbbra is együtt adja azt a száraz, pontos, kissé szögletes alapot, amelyen a szövegek igazán ütni tudnak.

Az album történetéhez hozzátartozik egy másik, kevésbé zenei, de annál jellemzőbb epizód is: a borító. A zenekar utólag nem volt vele elégedett. Márton András szerint eredetileg más elképzeléseik voltak, de Erdős Péter nem engedte megvalósítani őket. Bornai Tibor pedig meglehetősen kíméletlenül jellemezte a végeredményt: szerinte a kék nő száj nélküli arca inkább egy vízihullára vagy gumibabára emlékeztetett. Ennél KFT-sebb utólagos borítókritikát nehéz lenne elképzelni.

Az album sorsa sem volt egyszerű. A zenekar ekkor már komoly névnek számított, az Ég és Föld mégis még Erdős Péter Hungaroton-Profil érdekeltségében jelent meg, és csak a lemez után bontották fel vele az exkluzív szerződést. A KFT tagjai később arról beszéltek, hogy gyakorlatilag egyik kiadótól a másikig vándoroltak, és nem igazán voltak elégedettek a kiadói háttérrel.

A lemez későbbi történetéhez tartozik, hogy eredeti nagylemezes megjelenése után csak 2002-ben került CD-re, Hungaroton-kiadásban, HCD 37076 katalógusszámmal. Az OSZK bibliográfiai nyilvántartása ezt a kiadást „Ég és Föld: asztrológia” címmel jegyzi, és az eredeti tizenegy számos anyagot tartalmazza. A digitális szolgáltatóknál is jellemzően ezt a 2002-es kiadást találjuk, miközben maga a zenei anyag természetesen az 1987-es albumból származik.

Az Ég és Föld vicces lemez, vagy komoly? Mindkettő. A KFT ugyanazzal a természetességgel csinál hülyét egy diktátorból, egy szerelmes férfiból, egy újságíróból vagy akár az egész emberiség örök várakozásából, ahogy néhány perccel később egészen őszintén és szelíden tud beszélni magányról, álmokról és elmúlásról.

Az Ég és Föld tehát nem slágergyűjtemény, hanem egy nagyon karakteres, tematikusan összetartó és zeneileg változatos nagylemez. A koncepció ma talán játékosnak tűnik, de 1987-ben kifejezetten sajátos ötlet volt: tizenegy dal, tíz égitest és egy komplett KFT-univerzum, ahol a Napból uralkodó lesz, a Marsból pofon, az Uránuszból elektromos angyal, a Neptunuszból örök várakozás, a Holdból pedig az éjszaka álomgyára.

És ez a legjobb talán. Az Ég és Föld valójában nem az égboltról szól, hanem rólunk. Arról, hogyan próbáljuk a saját kis földi életünket valami nagyobb rendszerben értelmezni – miközben ugyanúgy várjuk a csodát, nézzük a tévét, szerelmesek vagyunk, dühösek vagyunk, utazni akarunk, álmodunk, és néha egyszerűen csak ülünk a kis szobánkban, és felnézünk az égre.

A KFT pedig közben vigyorog egyet. Mert hát valakinek ezt is kell. És ha már vasárnap, akkor KFT-t hallgat az utca is.

Makó, Pajta Beksztédzs, este koncert. Mit válasszunk a beállás után?

Makó város nevéből ered a makákó állatnév, állítja egy tanulmány!

Egy játékos etimológia szerint a makákó állatnév végső soron Makó város nevéből ered. A 18–19. század fordulóján egy egzotikus állatokat bemutató vándorcirkusz hosszabb időre Makón rekedhetett, és a társulat majmait a környéken egyszerűen „makói majmokként” emlegették.

Egy külföldi természetbúvár ezt később tévesen az állatok földrajzi eredetének vélte, és a Makó nevet latinosítva Macacus alakban jegyezte fel. Innen a szó bekerült az európai zoológiai nyelvekbe: francia macaque, német Makak, majd végül magyarul makákó lett.

CyberBob beleásta magát a Bál az Operábanba.

„Bál van az Operaházban, különös bál van…” – és ha valaki 1984-ben azt mondta volna, hogy ebből egyszer a magyar könnyűzene egyik emblematikus lemeze lesz, valószínűleg azt hitték volna róla, hogy túl sok KFT-t hallgatott.

Pedig a KFT harmadik nagylemeze, a Bál az Operában, pontosan ezt t***e. 1984-ben jelent meg a Pepita kiadásában, és nagyjából 43 percben foglalja össze mindazt, amiért ezt a zenekart akkoriban egyszerre lehetett szeretni, félreérteni és egyáltalán nem tudni hová tenni.

A KFT története ekkorra már nem volt teljesen új. A Bornai Tibor – Laár András – II. Lengyelfi Miklós – Márton András felállás 1981-ben alakult ki, a Bábu vagy pedig a Táncdalfesztiválon már megmutatta, hogy itt valami nagyon nem úgy működik, mint a hagyományos magyar popzenében. A zenekar egyszerre volt újhullámos, abszurd, színházias, intellektuális és – ami talán a legfontosabb – elképesztően szórakoztató.

A Bál az Operában pedig egy különös átmeneti pillanat dokumentuma. A második nagylemez, az Üzenet a liftből / A fodrász a zenekar szerint nagyjából harmincezres példányszámban fogyott, amit a korabeli lemezgyári vezetés kevésnek talált. A KFT visszaemlékezése szerint ekkor lényegében megkapták az ukázt: kellene már egy sláger.

A KFT pedig – mert nyilván így illik egy rendes vállalathoz – teljesít***e a tervet, megszületett az Afrika.

A történet egyik legszebb iróniája, hogy Bornai Tibor később úgy emlékezett: valóban azt mondták nekik, hogy írjanak slágert, különben nem biztos, hogy jön a következő lemez. Írtak. És sikerült. Annyira, hogy az Afrika végül nem egyszerűen megment***e a zenekart, hanem máig a legismertebb KFT-dalok egyike lett.

Csakhogy a KFT nem lett ettől egy hagyományos slágerzenekar.

Az albumon ott van az abszurd és játékos Maldoror, a rémkirály, a különös hangulatú Rózsák Valériának, a romantikát finoman kifordító A szomorú szerelmek hercege, a szürreális Magányos bábfigurák, majd az Afrika után jön a Dzsungelharc, az önironikus Alkalmatlan vagyok, a hosszú, színházias Színes álarc a lelkemen (Lány és fiú), végül pedig a mindössze másfél perces Piroska és a farkas.

Ez nem egy „slágeralbum”. Inkább egy KFT-album, amelyre történetesen rákerült egy gigantikus sláger.

A lemez címadó dala önmagában tökéletes KFT-sűrítmény. Operaház, éjszaka, konfekciókabátok, amelyek mögött ki tudja, milyen figurák rejtőznek, és egy narrátor, aki Cavaradossit, Csocsoszánt, Desdemonát, Don Juant, Figarót és Papagénót keresi a társaságban. A kulturális műveltség itt nem akadémiai előadás, hanem poénforrás. A KFT egyik titka éppen az volt, hogy úgy tudott kulturális utalásokat használni, hogy közben nem érezt***e a hallgatóval: most tessék műveltnek lenni.

Márton András 1984-ben megtanult BASIC nyelven programozni, és Kiss Donát, valamint Horváth Tibor informatikusokkal olyan multimédiás ötletet dolgozott ki, amelyben a lemezhez számítógépes program társult volna. Az eredeti elképzelés szerint magát a programot a bakelitlemezre vágták volna rá, és onnan lehetett volna betölteni a számítógépbe. A hanglemezgyár azonban nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel az apró technológiai forradalommal, ezért a végső megoldás az lett, hogy a program utasításait a borítóra nyomtatták.

Vagyis 1984-ben a KFT nagyjából ott tartott, ahol a világ másik felén a technológiai úttörők: zenét csináltak, számítógépes programot írtak hozzá, és próbálták elmagyarázni a lemezgyárnak, hogy ez nem valami boszorkányság.

A Bál az Operában ráadásul olyan időszakban született, amikor a KFT-t a megszokottól eltérő külseje, zenéje és humora miatt nem volt egyszerű kategorizálni. A zenekar későbbi visszaemlékezései szerint egyszerre voltak jelen a hivatalos könnyűzenei világban és egy attól meglehetősen eltérő közegben. A lemezgyári nyomás tehát nem azt eredményezte, hogy a KFT feladta volna önmagát. Inkább megtanult slágert írni úgy, hogy közben KFT maradjon.

És ez azért fontos, mert az Afrika önmagában könnyen elvihette volna az albumot egy kommerszebb irányba. Nem t***e.

A lemez egyik pillanatban operai szereplőket vonultat fel, a másikban afrikai sztereotípiákból csinál popslágert, aztán elmegy a pszichológiai önirónia, a szürrealizmus és a mesefeldolgozás irányába. Mindezt úgy, hogy közben a zenei alapokban ott van a korszak újhullámos, szintetizátoros, pop-rockos hangzásvilága.

A Bál az Operában ezért ma már nem egyszerűen egy „régi magyar lemez”, és talán az egyik legjobb példája annak, hogyan lehetett a nyolcvanas évek Magyarországán úgy bekerülni a popzene fősodrába, hogy az ember közben ne veszítse el a saját hülyeségét.

A lemez a zenekar egyik legnagyobb példányszámban fogyó albuma lett: Bornai Tibor visszaemlékezése szerint körülbelül 60–70 ezer példány fogyott belőle, amivel a Macska az úton mellett a KFT legsikeresebb lemezei közé került.

Harminc évvel később pedig történt valami egészen szimbolikus: a KFT valóban bált rendezett az Operában. 2014-ben, a lemez 30. évfordulóján a teljes anyagot színpadra vitték a Magyar Állami Operaházban – vagyis a zenekar három évtizedet várt arra, hogy végre tényleg oda mehessen, ahová a lemez már 1984-ben meghívta.

A Bál az Operában így utólag különösen szép KFT-pillanat: egy lemez, amelyen egyetlen zenekarban békésen megfér egymás mellett az újhullám, az abszurd humor, a popsláger, a színház, a számítógép és az operairodalom.

És persze Afrika.

Mert ha a lemezgyár egyszer azt mondja, hogy „írjatok már egy slágert”, akkor a KFT válasza az lett, hogy rendben. De azért előbb elmegyünk Afrikába, utána pedig rendezünk egy bált az Operában.

Ez a KFT.

Találjátok ki, melyik számot játssza ezen a fotón a zenekar, és ki, miért nincs a képen.

Zenekari technikai megbeszélés volt minap az Avar Sörkert és Presszóban, láthatóan jó hangulatban és eredményesen, Márton András Marcipán, Szitás Tibor Udo (gitárügyek), Daniel Karnik (dobügyek).